2. rész

Sehun szemszöge

Szívem hevesen vert, hisz a búcsú pillanata egyre csak közeledett felém. Izgatott is voltam, de egyben szörnyen féltem, hiszen ez a feladat az életembe is kerülhet. 

Anyám nem sokáig szorított remegő testéhez, hisz csak hátráltatott a készülődésben, hiába reménykedett abban, hogy talán mégse kell elengednie engem. Tudtam, mitől retteg; legközelebb csak holttestemet ölelheti.

- Nem lesz gond, anyám! 

- De igen! Tudom jól, Sehun! Megérzés! - csattant fel idegesen, de hangja a végére remegővé szelídült. Még egyszer utoljára megsimította arcomat, majd hátat fordítva nekem kiviharzott a szobából földet söprő, halkan suhogó ruhájában. Sokáig néztem utána, még akkor is, mikor már régen eltűnt szemem elől, de emlékét, fenséges látványát örökre emlékezetembe véstem. Anyám mindig is gyönyörű, erős nő volt, az idő haladtával semmit se vesztett e tulajdonságából. 

- Mindig igazad van... - suttogtam magam elé, mintha ő még mindig ott állna előttem. Halk sóhajjal folytattam a pakolást, mely igazából egy meleg takaró előhalászása volt. Tudtam, hogy ha apám meg is tiltaná, anyám akkor is csempészne nekem napokra elegendő élelmet, így azzal vesződnöm nem kellett. Ágyamra lehuppanva kezembe vettem a tojást, mely az eddiginél jóval súlyosabbnak tűnt. Minden veszedelem okozója... Vajon miért pont engem küldenek? Atyám és az ő apja előre eltervezték ezt az egészt? Ha igen, miért nincs bennem annyi erő, hogy egy halovány kis tiltakozás is elhagyja ajkaimat?  Időm már nem volt ezekre választ találni. Ajtómon halk kopogás jelezte, valaki be szeretne jönni. 

- Szabad - szóltam ki a tojásról fel nem pillantva. A nehéz faajtó nyikorogva engedett utat látogatómnak. 

- Édesapja üzeni, hogy egy fél óra múlva indulnia kell - nem kellett felnéznem, hogy tudjam, a férfi apám egyik szolgálója. Sose beszéltem vele két szónál többet évente, így energiát spórolva a nevét se tanultam meg. Aprót bólintva felálltam, magamhoz véve holmijaimat. Egy utolsó pillantást vetettem szobámra, belekapaszkodva az itt eltöltött gyermekkor emlékeibe. A holmijaimat magamhoz véve követtem a szolgálót. A nap kezdett lenyugodni, narancssárgára festve az égen a felhőket és a nyugati horizontot. Szüleim ott álltak a ház árnyékában, mögöttük pedig fekete kancám állt felnyergelve.
- Vigyázz a tojásra! - mordult fel apám, mintha csak ezzel akarna tőlem elbúcsúzni, valójában szíve fájdalmát akarta ezzel leplezni, ellentétben anyámmal, kinek szeme könnyekkel volt tele. Szótlanul léptem lovamhoz, a takaróba tekertem a tojást, és ezt a csomagot a kanca oldalán lógó bőrtokba helyeztem, mely éppen elég nagy volt ehhez. A tőrömet a derekamra kötött szíjra erősítettem, pont olyan magasságba, hogy egy könnyed mozdulattal előkaphassam, anélkül, hogy megvágnám magam.
- Csomagoltam neked sózott húst és vizet. Remélem kitart, míg a fővárosba érsz! - simította meg arcomat anyám, majd lábujjhegyre emelkedve csókot nyomott homlokomra. Mélyen néztem szüleim szemébe, mielőtt felmásztam volna lovam hátára.
- Postagalambbal küldök majd üzenetet, mikor hazaindulok - mondtam búcsúzóul, s választ nem várva belevágtam sarkamat az éjfekete kanca oldalába, sebes vágtára késztetve őt. Mikor még egyszer utoljára visszanéztem volna otthonomra, az már eltűnt a mélyülő sötétségben és a sűrűsödő, földből felszálló pára mögött. Az új otthonom a hollószín égbolt lett, melyen mint milliónyi szentjánosbogár világítottak a csillagok, társammá a metsző szél vált, s a baglyok vadászatra hívó rikoltozásai...

Yifan szemszöge

A lemenő napfény ragyogó sugarai erőteljesen verődtek vissza a kicsit több, mint száz fényes páncélba öltözött katonáról. Az apró kis sereg, melynek én voltam a parancsnoka, épp az esti felderítésre készülődött. Sok kém ólálkodott a hadüzenet érkezése óta a főváros környékén, a mi feladatunk volt elkapni, esetenként kivégezni őket, mielőtt még megtalálják a várost övező fal gyenge pontjait. 

- A mai este a legfontosabb! Néhány védő jelentette, hogy a mai nap a szokásosnál több ismeretlent láttak ólálkodni a bokrok, fák között! Bárki, aki talál egy kémet, faggassa ki, majd ha úgy ítéli, végezze ki! Előbbi esetben a foglyot hozza a bázisra, utóbbinál elég a fejét venni! - adtam ki a parancsot.  - Fegyveres támadás esetén lépjetek fel ti is ellenségesen, ha nem adja meg magát, megölni, akár hazai, akár kém! Értve vagyok? - fejeztem be az eligazítást. Sose kellett felemelnem a hangomat, szerencsémre már a külsőmmel tekintélyt parancsoltam a katonáim közt. Az összes emberem zsoldoskatonaként állt be hozzám, de tisztességes harcosokként szolgáltak engem. Mindegyikük egyenrangú fizetést kapott, mely gyakran igen busás összeg volt, így nem látták értelmét minden egyes szolgálat után pénzt könyörögni. 

Az oldalamon lógó kardért nyúlva kirántottam hű fegyveremet a tokjából, és felemelve jeleztem mindenkinek: indulás. Elégedett mosollyal néztem, ahogy az előre megbeszélt terv alapján kettesével összeállnak, és rendezett sorokban kivonulnak a falakon kívülre, megkezdve a város éjjeli védelmét. Apródom mellém futva egy bőrtömlőben némi bort hozott, megalapozva az este szadista kéjét. Biccentve vettem át az italt, és belekortyoltam a vörös nedűbe, mely az ország legnemesebb szőlőjéből készült. .

- Készen állsz? - kérdeztem, le nem véve szememet az előttem tornyosuló kapuról. Égtem már a vágytól, hogy kimehessek ölni. Ez egy olyan vágy volt, melynek senki se szabhat gátat, csak én magam. De mégis melyik parancsnok lenne olyan gerinctelen, hogy embereit kiküldve nézze, ahogy küzdenek érte és a városért, miközben ő meg henyélve iszik? Sok ember volt ilyen, de én sose tartoztam közéjük. Kardomat megmarkolva néztem a mellém loholó apródomra, és öles léptekkel nekivágtam a közelgő éjszakának, mely az ölés gyönyörével kecsegtetett. Felnézve az égre rámosolyogtam szerencsém hozójára, az Esthajnalcsillagra. 

- Szép éjjelünk lesz - vigyorogtam fel az égitestre, majd kiléptem a város kapuján. A Nap abban a pillanatban bukott a látóhatár alá, halovány derengést hagyva maga után, s átadta helyét hideg fényű párjának, a Holdnak. Örökös táncuk, melynek üteme mindig változott, csak a lépéseik nem, elbűvölt. Szerettem nézni, ahogy incselkedve keringenek egymás körül. Hasonlított táncuk a csata koreográfiájához. Támadják egymást a fényükkel, de hárítják is az ütéseket. 

Gondolataimból felébredve vettem észre, hogy az erdő széléhez értünk. Átkoztam magam a figyelmetlenségemért, bár annyi szerencsém volt, hogy apródom figyelt helyettem is. 

- Az erdőben bújnak el. Ott várjuk meg a teljes sötétséget. A kémek éjszaka közlekednek, nekünk is fel kell vennünk az ő ritmusukat. Csak a páncél ne csillogna jelenleg - morgolódtam. Kardomat megforgattam egy nyolcas alakban magam körül. A pengéje már szinte izzott, hogy eleven húsba márthassa magát, forró vért ihasson, és szelje a bőrt, mint a vajat. Ennél szebb érzés már csak az, mikor a penge a testen áthatolva fellélegzik a túloldalon, holttá téve az ellenfelet, majd annak teste súlyos puffanással zuhan a földre, lassan lecsúszva a véres acélról, mely fürdőzik az éltető nedvben...