1. rész

*Legelső és legutolsó írói előszó. Figyelmeztetlek, kedves olvasó, a trágár beszéd, szex- és szadista-jelenetek nem állnak távol tőlem, alkalmazni fogom, ahogy a fantasy elemeit is. A történet a (még egységes) koreai Szöulban zajlik, vagy éppen külföldön. Történelmileg gyalázatosan rossz, de nekem kényelmesebb Szöult fővárosnak megjelölni. Régi korokban játszódik, mikor még lovakkal közlekedtek, stb (mielőtt bárki összezavarodna)...  Akit ez zavar, attól rengeteg bocsánatkérés, de ez van. Puszi! * 


Háború készült. A falvakat, városokat romhalmazzá döntötték a menetelő csapatok, kik észak felől érkeztek, csupán a főváros az egyetlen hely, hol -mondhatni- nem ismerik a háborút. Ugyan az ellenséges csapatok oda tartanak, de a hazai had gyönyörű ellenállása megvédte a hatalmas, falakkal körülvett várost. Ám a térkép más pontjai szörnyű lángokban állnak, a sok csata rengeteg áldozatot követelt már. Családok tucatjai, megözvegyült asszonyok, elárvult gyermekek menekültek mindenfelé, reményüket házuk romjainál hagyva, holt szeretteik kezében felejtve. Lovasok vágtattak az ország különböző pontjaiba, csatába hívva a nemesek harcérett szolgálóit, fiait. Ám egyetlen, csendesen a füstbe rejtőző nemesi házat elfelejtettek értesíteni. Pedig a csata végkimenetele az ő kezükben rejtőzött, hisz olyan segítség rejtőzött birtokukban, mely ha erőre kap, leigázza a világot. Az ő házuk nevét régen énekekbe foglalták, sokszor rettegve zengték, suttogva ejtették ki a nevüket. Hosszú ideig a trón is az ő tulajdonukban volt, de egy trónörökösük lemondott e hatalomról, s nekilátott egy olyan foglalkozásnak, mely őket még rettegettebbé tette a nép szemében. Ők voltak az Oh-k, kik a sárkányok titkait fejtegették, mialatt nevelték a hírhedt példányokat. Sokszor voltak a királyok segítségére, de egy puccs alkalmával, mikor sikertelenné vált a kísérlet, őket vádolták meg mindennel. Egy királyság gyűlölte meg őket. Harcot indítottak ellenük, s nemcsak a sárkányokat, hanem rengeteg dinasztiabelit is megöltek, hiába az ártalmatlanságuk. Olyannyira elfajult mindez, hogy a sárkányok eltűntek a világ színéről, és a család is majdnem utánuk ment a feledésbe. Több, mint száz év telt el azóta, de a gyűlölet alig enyhült. De talán ebben a szűkös helyzetben mégis feléjük fordul egy egész birodalom, segítségért könyörögve? Tán ez lett volna, ha kitudódik előnyt hozó fegyverük, de ők a bosszú fájdalmában sokáig titkolták a szerencséjüket, mindaddig, míg az Oh-család legöregebb tagja rábeszélte őket egy segítségnyújtásra. Ám ennek se szabadott kitudódnia, mindaddig, míg el nem jön a megfelelő pillanat...

Sehun szemszöge

A nap gyönyörű fényesen sütött, de hiába volt ilyen szép az idő, mindezt beárnyékolta a messze lerombolt faluk füstölgése. Szívem legmélyét, hová nem ért el a háború félelme, egy nagy feladat súlya nyomta. Ugyan még nem tudtam, mi lesz a dolgom, pusztán annyit árultak el szüleim, hogy fontos áruval kell a fővárosa utaznom. Féltem kissé, hiszen ebben a veszélyes időben nem volt túl sok kedvem átvágni a hadseregeken, hogy az ellenség célpontjába törhessek be olyan dolgokkal, melyek ki tudja, mennyire értékesek. Ha tehetném, ellentmondanék szüleimnek, vagy pedig kíséretet kérnék, de családunk biztonságát veszélyeztetném azzal, így csak némán átkozom az utat és a rakományomat.
Mögülem egy erélyes férfi hang szólalt meg, apámé.
- Sehun, gyere be, kérlek! - némán álltam fel a ház melletti erdő egyik fájának tövéből, és az igencsak nagy épület felé vettem az irányt. Hatalmas kúria volt, falain borostyánnal, és egyéb futónövényekkel. Ugyan a föld felett csak két szint volt, de a ház mind széltében, mind a legalsó szinttől a tetőig mért távolságban óriási volt. A pince beillett óriási kazamatának, mely egykor nemes célt szolgált: sárkányok keltetését. Ma már csak a pókcsemeték növekedésének adott helyet, s a törött holmikat tárolta magában.
Nagy sóhajjal léptem be az ódon faajtón, és indultam a rám váró apám nyomában az egyik föld alatti szobába. Nem hittem volna soha, hogy egyszer oda kell lemennem, hol a dohszag fojtogatja az embert, s a pókhálók ősszé teszik még a legfeketébb tincseket is. Ám azt még legvadabb álmaimban se hittem volna, hogy odalent vár nagyapám is, s előtte egy óriási asztalon valami bebugyoláltan hevert.
- Ülj le, Sehun! - utasított az öregségtől reszkető hangján, melyben mintha felhangzott volna a fiatalság erőssége. Sosem voltam vele szemtelen, de most egy életre elment attól a kedvem, hogy nagyapámmal szemben pimasz legyek. Szemeimet le nem véve szülőmről, s annak apjáról, lassan leültem egy székre, öntudatlanul választva az anyagba tekert valamitől levő legtávolabbi helyet. Vonzott és taszított, mintha mindketten mágnesek lennék, melyek közül valamelyiket folyamatosan forgatják.
- Mi ez? - tettem fel halkan a kérdést, de alighogy a szavak elhagyták ajkaimat, apám leteremtett.
- Majd megtudod, most hallgass! - csendült hangja. Némán emeltem tekintetem apám szülőjére, aki eleinte viszonozta pillantásomat, s csak utána kezdett bele mondanivalójába, mely túl rövid volt ahhoz, hogy rendesen felfoghassam, mire utasított.
- Ez itt egy sárkánytojás, a legutolsó a világon. A király segítségére lesz a háborúban. Neked az a feladatod, hogy elvidd ezt a fővárosba. De azt tudnod kell, hogy csak a királynak adhatod át, senki másnak  nem! A nevelését is vállald el, rajtad kívül senki másnak nem fog menni. Benned van a sárkányok urainak vére, ösztönösen tudni fogod, mit kell tenned. Ha problémád van, neked kell megoldanod mindent. Többet nem mondhatok - fejezte be. Elnyíló ajkakkal, tágra nyílt szemekkel bámultam két felmenőmre, akik kőkemény tekintettel lesték minden egyes reakciómat. Még levegőt se vehettem, mikor nagyapám felállt helyéről, s kora ellenére fürgén kerülte meg az asztalt, hogy kezembe nyomja a tojást.
- Megkövesedett, de belül még él. Vigyázz rá! Ha elveszíted, a te hibád lesz, hogy a birodalom összes lakosa meghal - tette hozzá apám, tetézve riadtságomat. - Még ma el kell indulnod. Szedd össze a lehető legkevesebb holmit, amire szükséged lehet.  Amint alkonyodik, lóra szállsz, és indulsz Szöulba. A legrövidebb úton menj, ne veszíts feleslegesen napokat. De ami a legfontosabb, nem vehet észre senki! -igazított el apám, és a tojást a kezembe nyomta, majd egyetlen mozdulattal jelezte; futás. A széket hátrarúgva szorítottam magamhoz a körülbelül harminc centis pikkelyes tojást, melynek a tapintása is a kőre emlékeztetett, akárcsak a külseje. Szobámba futva a szekrényembe nyúlva előszedtem a bútor legaljáról az egyetlen fegyveremet, a borotvaéles tőrömet.
- Sehun... - csendült fel hátam mögül egy reszkető hang, melyről hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy anyámé-e, vagy egyik húgomé. De gyöngéd ölelése segített felismerni a nő kilétét.
- Anyám!
- Nagyon vigyázz magadra! - vágott szavamba. Szorosan magamhoz öleltem őt, egy pillanatra se engedve sírástól remegő testét. Egyetlen fia voltam, rajtam kívül csak egy kislánya volt.
- Hazajövök, még mielőtt megérkezik az ősz! Megígérem! - suttogtam, és apró puszit nyomtam könnyektől nedves arcára. Hiába a szép szavak, mindketten tudtuk, hogy ígéretemet meg kell szegnem, s talán soha többé nem fog látni engem...

*Nagyon boldog szülinapot, Virág!!!! <3  *