3. rész

Yifan szemszöge

Lassan haladtunk, igyekezve minél kisebb zajt csapni, hogy az éjjel sikeres legyen. Jimin, az apródom, némán követett engem, kezében saját készítésű íjával. Zsenge kora ellenére nagy mestere volt e fegyvernek, a legprofibbakkal is felvehette a versenyt céllövésben. Az íja erős volt, vesszői messzire szálltak, s ő pontosságban verhetetlen volt, ám ha közelharcra került a sor, egy kislány is képes lett volna elverni őt.
- Látsz valamit? - kérdeztem szinte már némán, hisz az avarban halkan surranó léptei hirtelen elnémultak. Felé fordulva láttam, hogy ő szinte teljesen hátat fordított nekem, és egy nagyobb bokorcsoport felé bámul pislogás nélkül. Kezében már félúton volt egy vessző az íj felé. Bal kezem mutatóujját felemelve mozdulatlanságra intettem őt, majd ugyanazt az ujjamat fülemhez emeltem, jelezve, hallgatózzon. Átnézve a bokrok fölött észrevettem, hogy két másik emberem is meredten bámulja a növényzetet, ugyanúgy, mint mi; kifacsart testhelyzetben, mintha lépésük közben megállt volna az idő, pusztán néma kommunikációjuk cáfolta ezt a lehetetlen állítást.
- Jelezd nekik, hogy induljanak tovább! Én addig közelebb megyek - súgtam Jiminnek, aki apró biccentéssel válaszolt.
Fától fáig osonva jutottam egyre közelebb a bokorban levő valakihez. Kardom sújtásra készen állva meredt a Holdtól világos égbolt felé, mintha csak mesélné a fehérnek: vörös kelmét öltök magamra.
Egyre közelebb értem a bokrokhoz. Alig pár méter választott el tőle, mikor fülembe furcsa hangokat sodort a szél. Női nyögések keveredtek férfi sóhajokkal. Szemöldökömet ráncolva hánytam fittyet az óvatosságra, és csörtettem oda a bokorhoz. Átnézve a friss, zöld leveleken, meglepő látvány tárult elém. A város egyetlen, és az ország -pletykák szerint- legjobb bordélyának vezetője tesztelte egyik "leányát".
- Luhan, meg akarsz halni?! - sziszegtem dühösen a kéjekben úszó férfinak, aki majdnem egyidős volt velem.
- Majd hatvan év múlva, az egyik kurvámmal az ölemen - vigyorgott fel rám szemtelenül. Az alatta heverő lány megszégyenülve pirult el, és takarta el arcát, de ez most már nem ért semmit. Kardom élét Luhan torkának szegeztem. Szinte éreztem, hogy a penge készül kiugrani kezemből, hogy átdöfhesse a nőiesen karcsú nyakat.
- Jól van, megyünk már! - csattant fel, és félbehagyva ténykedését, lemászott a lányról. Ruháit magára öltve rántotta talpra a prostituáltját, és hozzávágva egy anyagkupacot, kicsörtetett a bokorból.
- Én legalább tudom élvezni a női combok gyönyörét, nem kell a markomat társul választanom halálomig - a szavakat szinte köpte, de mind lepergett rólam. Én választottam ezt az életet, és nem is bántam még meg soha, hogy nem fogom megtudni, milyen kincse van a hölgyeknek.
- Ha még egyszer meglátlak a falakon kívül sunnyogni, megmutatom, milyen könnyű átszúrni a torkodat, és megölni a szajhádat! - fenyegettem meg Luhant. Érezve szavaim komolyságát, összeszorított ajkakkal meredt rám,s  tekintetében a gyűlölet mellett némi megértést láttam derengeni.
- Chaeyoung, verést akarsz? - mordult rá dühösen a lányra, aki fejét ingatva rohant tulajdonosa után.
Fejemet ingatva léptem vissza Jiminhez, és jeleztem neki, mehetünk. Ám hiába a szép kézmozdulat, az ifjú teljesen belefeledkezett a távolodó szajha látványába.
- Olyan gyönyörű... - szökött ki ajkain.
- Nem érdekel, milyen szépen bánsz az íjjal, ha még egy szót ejtesz arról a nőstényről, te is holtan végzed! - sziszegtem, és egy nyaklevessel visszarántva őt a jelenbe, továbbindultam. - Felesküdtél arra, hogy a katonaságnak szenteled az életed. Emlékszel?
- Igen, uram - sóhajtotta lemondóan. Látszott rajta, hogy első pillantásra beleszeretett a lányba, és ez a szerelem tiszta volt, mint a szűz hó. Ám én hőhullámként álltam utat szerelmének, mely vagy elolvad, ahogy beletörődik a helyzetébe, vagy csak erősebbé válik egy hóvihar hatására, melyet a lány újabb látványa idéz majd elő. Két lehetőségem volt Jimin ügyében. És én már tudtam is, hogy mit kell tennem...

2. rész

Sehun szemszöge

Szívem hevesen vert, hisz a búcsú pillanata egyre csak közeledett felém. Izgatott is voltam, de egyben szörnyen féltem, hiszen ez a feladat az életembe is kerülhet. 

Anyám nem sokáig szorított remegő testéhez, hisz csak hátráltatott a készülődésben, hiába reménykedett abban, hogy talán mégse kell elengednie engem. Tudtam, mitől retteg; legközelebb csak holttestemet ölelheti.

- Nem lesz gond, anyám! 

- De igen! Tudom jól, Sehun! Megérzés! - csattant fel idegesen, de hangja a végére remegővé szelídült. Még egyszer utoljára megsimította arcomat, majd hátat fordítva nekem kiviharzott a szobából földet söprő, halkan suhogó ruhájában. Sokáig néztem utána, még akkor is, mikor már régen eltűnt szemem elől, de emlékét, fenséges látványát örökre emlékezetembe véstem. Anyám mindig is gyönyörű, erős nő volt, az idő haladtával semmit se vesztett e tulajdonságából. 

- Mindig igazad van... - suttogtam magam elé, mintha ő még mindig ott állna előttem. Halk sóhajjal folytattam a pakolást, mely igazából egy meleg takaró előhalászása volt. Tudtam, hogy ha apám meg is tiltaná, anyám akkor is csempészne nekem napokra elegendő élelmet, így azzal vesződnöm nem kellett. Ágyamra lehuppanva kezembe vettem a tojást, mely az eddiginél jóval súlyosabbnak tűnt. Minden veszedelem okozója... Vajon miért pont engem küldenek? Atyám és az ő apja előre eltervezték ezt az egészt? Ha igen, miért nincs bennem annyi erő, hogy egy halovány kis tiltakozás is elhagyja ajkaimat?  Időm már nem volt ezekre választ találni. Ajtómon halk kopogás jelezte, valaki be szeretne jönni. 

- Szabad - szóltam ki a tojásról fel nem pillantva. A nehéz faajtó nyikorogva engedett utat látogatómnak. 

- Édesapja üzeni, hogy egy fél óra múlva indulnia kell - nem kellett felnéznem, hogy tudjam, a férfi apám egyik szolgálója. Sose beszéltem vele két szónál többet évente, így energiát spórolva a nevét se tanultam meg. Aprót bólintva felálltam, magamhoz véve holmijaimat. Egy utolsó pillantást vetettem szobámra, belekapaszkodva az itt eltöltött gyermekkor emlékeibe. A holmijaimat magamhoz véve követtem a szolgálót. A nap kezdett lenyugodni, narancssárgára festve az égen a felhőket és a nyugati horizontot. Szüleim ott álltak a ház árnyékában, mögöttük pedig fekete kancám állt felnyergelve.
- Vigyázz a tojásra! - mordult fel apám, mintha csak ezzel akarna tőlem elbúcsúzni, valójában szíve fájdalmát akarta ezzel leplezni, ellentétben anyámmal, kinek szeme könnyekkel volt tele. Szótlanul léptem lovamhoz, a takaróba tekertem a tojást, és ezt a csomagot a kanca oldalán lógó bőrtokba helyeztem, mely éppen elég nagy volt ehhez. A tőrömet a derekamra kötött szíjra erősítettem, pont olyan magasságba, hogy egy könnyed mozdulattal előkaphassam, anélkül, hogy megvágnám magam.
- Csomagoltam neked sózott húst és vizet. Remélem kitart, míg a fővárosba érsz! - simította meg arcomat anyám, majd lábujjhegyre emelkedve csókot nyomott homlokomra. Mélyen néztem szüleim szemébe, mielőtt felmásztam volna lovam hátára.
- Postagalambbal küldök majd üzenetet, mikor hazaindulok - mondtam búcsúzóul, s választ nem várva belevágtam sarkamat az éjfekete kanca oldalába, sebes vágtára késztetve őt. Mikor még egyszer utoljára visszanéztem volna otthonomra, az már eltűnt a mélyülő sötétségben és a sűrűsödő, földből felszálló pára mögött. Az új otthonom a hollószín égbolt lett, melyen mint milliónyi szentjánosbogár világítottak a csillagok, társammá a metsző szél vált, s a baglyok vadászatra hívó rikoltozásai...

Yifan szemszöge

A lemenő napfény ragyogó sugarai erőteljesen verődtek vissza a kicsit több, mint száz fényes páncélba öltözött katonáról. Az apró kis sereg, melynek én voltam a parancsnoka, épp az esti felderítésre készülődött. Sok kém ólálkodott a hadüzenet érkezése óta a főváros környékén, a mi feladatunk volt elkapni, esetenként kivégezni őket, mielőtt még megtalálják a várost övező fal gyenge pontjait. 

- A mai este a legfontosabb! Néhány védő jelentette, hogy a mai nap a szokásosnál több ismeretlent láttak ólálkodni a bokrok, fák között! Bárki, aki talál egy kémet, faggassa ki, majd ha úgy ítéli, végezze ki! Előbbi esetben a foglyot hozza a bázisra, utóbbinál elég a fejét venni! - adtam ki a parancsot.  - Fegyveres támadás esetén lépjetek fel ti is ellenségesen, ha nem adja meg magát, megölni, akár hazai, akár kém! Értve vagyok? - fejeztem be az eligazítást. Sose kellett felemelnem a hangomat, szerencsémre már a külsőmmel tekintélyt parancsoltam a katonáim közt. Az összes emberem zsoldoskatonaként állt be hozzám, de tisztességes harcosokként szolgáltak engem. Mindegyikük egyenrangú fizetést kapott, mely gyakran igen busás összeg volt, így nem látták értelmét minden egyes szolgálat után pénzt könyörögni. 

Az oldalamon lógó kardért nyúlva kirántottam hű fegyveremet a tokjából, és felemelve jeleztem mindenkinek: indulás. Elégedett mosollyal néztem, ahogy az előre megbeszélt terv alapján kettesével összeállnak, és rendezett sorokban kivonulnak a falakon kívülre, megkezdve a város éjjeli védelmét. Apródom mellém futva egy bőrtömlőben némi bort hozott, megalapozva az este szadista kéjét. Biccentve vettem át az italt, és belekortyoltam a vörös nedűbe, mely az ország legnemesebb szőlőjéből készült. .

- Készen állsz? - kérdeztem, le nem véve szememet az előttem tornyosuló kapuról. Égtem már a vágytól, hogy kimehessek ölni. Ez egy olyan vágy volt, melynek senki se szabhat gátat, csak én magam. De mégis melyik parancsnok lenne olyan gerinctelen, hogy embereit kiküldve nézze, ahogy küzdenek érte és a városért, miközben ő meg henyélve iszik? Sok ember volt ilyen, de én sose tartoztam közéjük. Kardomat megmarkolva néztem a mellém loholó apródomra, és öles léptekkel nekivágtam a közelgő éjszakának, mely az ölés gyönyörével kecsegtetett. Felnézve az égre rámosolyogtam szerencsém hozójára, az Esthajnalcsillagra. 

- Szép éjjelünk lesz - vigyorogtam fel az égitestre, majd kiléptem a város kapuján. A Nap abban a pillanatban bukott a látóhatár alá, halovány derengést hagyva maga után, s átadta helyét hideg fényű párjának, a Holdnak. Örökös táncuk, melynek üteme mindig változott, csak a lépéseik nem, elbűvölt. Szerettem nézni, ahogy incselkedve keringenek egymás körül. Hasonlított táncuk a csata koreográfiájához. Támadják egymást a fényükkel, de hárítják is az ütéseket. 

Gondolataimból felébredve vettem észre, hogy az erdő széléhez értünk. Átkoztam magam a figyelmetlenségemért, bár annyi szerencsém volt, hogy apródom figyelt helyettem is. 

- Az erdőben bújnak el. Ott várjuk meg a teljes sötétséget. A kémek éjszaka közlekednek, nekünk is fel kell vennünk az ő ritmusukat. Csak a páncél ne csillogna jelenleg - morgolódtam. Kardomat megforgattam egy nyolcas alakban magam körül. A pengéje már szinte izzott, hogy eleven húsba márthassa magát, forró vért ihasson, és szelje a bőrt, mint a vajat. Ennél szebb érzés már csak az, mikor a penge a testen áthatolva fellélegzik a túloldalon, holttá téve az ellenfelet, majd annak teste súlyos puffanással zuhan a földre, lassan lecsúszva a véres acélról, mely fürdőzik az éltető nedvben...

1. rész

*Legelső és legutolsó írói előszó. Figyelmeztetlek, kedves olvasó, a trágár beszéd, szex- és szadista-jelenetek nem állnak távol tőlem, alkalmazni fogom, ahogy a fantasy elemeit is. A történet a (még egységes) koreai Szöulban zajlik, vagy éppen külföldön. Történelmileg gyalázatosan rossz, de nekem kényelmesebb Szöult fővárosnak megjelölni. Régi korokban játszódik, mikor még lovakkal közlekedtek, stb (mielőtt bárki összezavarodna)...  Akit ez zavar, attól rengeteg bocsánatkérés, de ez van. Puszi! * 


Háború készült. A falvakat, városokat romhalmazzá döntötték a menetelő csapatok, kik észak felől érkeztek, csupán a főváros az egyetlen hely, hol -mondhatni- nem ismerik a háborút. Ugyan az ellenséges csapatok oda tartanak, de a hazai had gyönyörű ellenállása megvédte a hatalmas, falakkal körülvett várost. Ám a térkép más pontjai szörnyű lángokban állnak, a sok csata rengeteg áldozatot követelt már. Családok tucatjai, megözvegyült asszonyok, elárvult gyermekek menekültek mindenfelé, reményüket házuk romjainál hagyva, holt szeretteik kezében felejtve. Lovasok vágtattak az ország különböző pontjaiba, csatába hívva a nemesek harcérett szolgálóit, fiait. Ám egyetlen, csendesen a füstbe rejtőző nemesi házat elfelejtettek értesíteni. Pedig a csata végkimenetele az ő kezükben rejtőzött, hisz olyan segítség rejtőzött birtokukban, mely ha erőre kap, leigázza a világot. Az ő házuk nevét régen énekekbe foglalták, sokszor rettegve zengték, suttogva ejtették ki a nevüket. Hosszú ideig a trón is az ő tulajdonukban volt, de egy trónörökösük lemondott e hatalomról, s nekilátott egy olyan foglalkozásnak, mely őket még rettegettebbé tette a nép szemében. Ők voltak az Oh-k, kik a sárkányok titkait fejtegették, mialatt nevelték a hírhedt példányokat. Sokszor voltak a királyok segítségére, de egy puccs alkalmával, mikor sikertelenné vált a kísérlet, őket vádolták meg mindennel. Egy királyság gyűlölte meg őket. Harcot indítottak ellenük, s nemcsak a sárkányokat, hanem rengeteg dinasztiabelit is megöltek, hiába az ártalmatlanságuk. Olyannyira elfajult mindez, hogy a sárkányok eltűntek a világ színéről, és a család is majdnem utánuk ment a feledésbe. Több, mint száz év telt el azóta, de a gyűlölet alig enyhült. De talán ebben a szűkös helyzetben mégis feléjük fordul egy egész birodalom, segítségért könyörögve? Tán ez lett volna, ha kitudódik előnyt hozó fegyverük, de ők a bosszú fájdalmában sokáig titkolták a szerencséjüket, mindaddig, míg az Oh-család legöregebb tagja rábeszélte őket egy segítségnyújtásra. Ám ennek se szabadott kitudódnia, mindaddig, míg el nem jön a megfelelő pillanat...

Sehun szemszöge

A nap gyönyörű fényesen sütött, de hiába volt ilyen szép az idő, mindezt beárnyékolta a messze lerombolt faluk füstölgése. Szívem legmélyét, hová nem ért el a háború félelme, egy nagy feladat súlya nyomta. Ugyan még nem tudtam, mi lesz a dolgom, pusztán annyit árultak el szüleim, hogy fontos áruval kell a fővárosa utaznom. Féltem kissé, hiszen ebben a veszélyes időben nem volt túl sok kedvem átvágni a hadseregeken, hogy az ellenség célpontjába törhessek be olyan dolgokkal, melyek ki tudja, mennyire értékesek. Ha tehetném, ellentmondanék szüleimnek, vagy pedig kíséretet kérnék, de családunk biztonságát veszélyeztetném azzal, így csak némán átkozom az utat és a rakományomat.
Mögülem egy erélyes férfi hang szólalt meg, apámé.
- Sehun, gyere be, kérlek! - némán álltam fel a ház melletti erdő egyik fájának tövéből, és az igencsak nagy épület felé vettem az irányt. Hatalmas kúria volt, falain borostyánnal, és egyéb futónövényekkel. Ugyan a föld felett csak két szint volt, de a ház mind széltében, mind a legalsó szinttől a tetőig mért távolságban óriási volt. A pince beillett óriási kazamatának, mely egykor nemes célt szolgált: sárkányok keltetését. Ma már csak a pókcsemeték növekedésének adott helyet, s a törött holmikat tárolta magában.
Nagy sóhajjal léptem be az ódon faajtón, és indultam a rám váró apám nyomában az egyik föld alatti szobába. Nem hittem volna soha, hogy egyszer oda kell lemennem, hol a dohszag fojtogatja az embert, s a pókhálók ősszé teszik még a legfeketébb tincseket is. Ám azt még legvadabb álmaimban se hittem volna, hogy odalent vár nagyapám is, s előtte egy óriási asztalon valami bebugyoláltan hevert.
- Ülj le, Sehun! - utasított az öregségtől reszkető hangján, melyben mintha felhangzott volna a fiatalság erőssége. Sosem voltam vele szemtelen, de most egy életre elment attól a kedvem, hogy nagyapámmal szemben pimasz legyek. Szemeimet le nem véve szülőmről, s annak apjáról, lassan leültem egy székre, öntudatlanul választva az anyagba tekert valamitől levő legtávolabbi helyet. Vonzott és taszított, mintha mindketten mágnesek lennék, melyek közül valamelyiket folyamatosan forgatják.
- Mi ez? - tettem fel halkan a kérdést, de alighogy a szavak elhagyták ajkaimat, apám leteremtett.
- Majd megtudod, most hallgass! - csendült hangja. Némán emeltem tekintetem apám szülőjére, aki eleinte viszonozta pillantásomat, s csak utána kezdett bele mondanivalójába, mely túl rövid volt ahhoz, hogy rendesen felfoghassam, mire utasított.
- Ez itt egy sárkánytojás, a legutolsó a világon. A király segítségére lesz a háborúban. Neked az a feladatod, hogy elvidd ezt a fővárosba. De azt tudnod kell, hogy csak a királynak adhatod át, senki másnak  nem! A nevelését is vállald el, rajtad kívül senki másnak nem fog menni. Benned van a sárkányok urainak vére, ösztönösen tudni fogod, mit kell tenned. Ha problémád van, neked kell megoldanod mindent. Többet nem mondhatok - fejezte be. Elnyíló ajkakkal, tágra nyílt szemekkel bámultam két felmenőmre, akik kőkemény tekintettel lesték minden egyes reakciómat. Még levegőt se vehettem, mikor nagyapám felállt helyéről, s kora ellenére fürgén kerülte meg az asztalt, hogy kezembe nyomja a tojást.
- Megkövesedett, de belül még él. Vigyázz rá! Ha elveszíted, a te hibád lesz, hogy a birodalom összes lakosa meghal - tette hozzá apám, tetézve riadtságomat. - Még ma el kell indulnod. Szedd össze a lehető legkevesebb holmit, amire szükséged lehet.  Amint alkonyodik, lóra szállsz, és indulsz Szöulba. A legrövidebb úton menj, ne veszíts feleslegesen napokat. De ami a legfontosabb, nem vehet észre senki! -igazított el apám, és a tojást a kezembe nyomta, majd egyetlen mozdulattal jelezte; futás. A széket hátrarúgva szorítottam magamhoz a körülbelül harminc centis pikkelyes tojást, melynek a tapintása is a kőre emlékeztetett, akárcsak a külseje. Szobámba futva a szekrényembe nyúlva előszedtem a bútor legaljáról az egyetlen fegyveremet, a borotvaéles tőrömet.
- Sehun... - csendült fel hátam mögül egy reszkető hang, melyről hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy anyámé-e, vagy egyik húgomé. De gyöngéd ölelése segített felismerni a nő kilétét.
- Anyám!
- Nagyon vigyázz magadra! - vágott szavamba. Szorosan magamhoz öleltem őt, egy pillanatra se engedve sírástól remegő testét. Egyetlen fia voltam, rajtam kívül csak egy kislánya volt.
- Hazajövök, még mielőtt megérkezik az ősz! Megígérem! - suttogtam, és apró puszit nyomtam könnyektől nedves arcára. Hiába a szép szavak, mindketten tudtuk, hogy ígéretemet meg kell szegnem, s talán soha többé nem fog látni engem...

*Nagyon boldog szülinapot, Virág!!!! <3  * 

Bevezető pár szó

Hali! 

Ez a blog egy nagyon buta unatkozásomnak hála jött létre, de emellett hatalmas részben Virág drágámnak -életem eddigi legjobb szerepestársa- köszönhető, hogy ezt a történetet leírom, és megosztom. Tehát emiatt is lesz az, hogy maximum hozzá fog eljutni a sztori, vagy ha mégis kiszivárog, az se ebben a szent minutumban lesz.

Fontos tudni, hogy nem szeretek karakterleírást készíteni a részek előtt. Mindenki maga találja ki, hogy az adott személy vajon pszichopata dög, vagy egy cuppancs. Nem fogom feltüntetni, hogy az adott fejezetben miért bukkan fel egy újabb karakter, és ki ő, hiszen ezzel lelőném a poént. A meglepetés hatalma :D .

Az biztos, hogy ez az egész nem csak egy karakter szemszögéből fog játszódni, és nem egy szálon fog majd futni, de előre elmondom, lesznek olyan pillanatok, mikor olvasás közben döbbensz rá, hogy hoppáré, ez még mindig az xy csetléseiről-botlásairól szól, nem pedig a kedvenc anyámasszonykatonája megy valahová.

U.i.: Mindez a kpop-idolok világában fog játszódni, s leginkább az EXO jelenlegi- és volt-tagjai körül fog forogni az egész.

Befejezve értelmetlen hablatyomat, egy idézettel búcsúzom.

,,Eljön majd az idő

amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad

saját ajtódnál, saját tükrödben,

s mindkettőtök egymásra mosolyog"

                                                           /Derek Walcott: Szerelem szerelem után/